 |
Történelmi áttekintés Balázs Géza gyűjtése alapján.
A pálinka társadalmunk legősibb itala, amit a világ minden táján fogyasztanak.
Ezen italok összetevői tájanként, országonként igen különbözőek. Mindezt a változatosságot az időjárás és a természeti adottságok alakították ki.
A legízesebb pálinkafélék a Kárpát-medencében találhatók, ahol a gyümölcsből készült pálinkák zamata egyedülálló az egész világon.
Nem olyan meglepő ez, ha belegondolunk, hogy a magyarországi Alföld klímája kifejezetten kedvez a gyümölcs, kiemelten a kajszibarack, a szilva, a cseresznye, az eper, a körte termesztésének.
Az első írásos adat a XIV. század elejéből való. Károly Róbert felesége életvizének "aqua vitae" volt a neve, amely valószínűleg borpárlat (brandy) lehetett, ez pedig a mai pálinka ősének tekinthető.
A pálinka szó szlovák eredetű. A "tótpálinka" kifejezést használták Magyarországon az égetett szesz megnevezésére, ami még gabonapárlatot takart.
Később a gyümölcspárlatot illették ezzel a névvel, a gabonaszesz crematura elnevezést kapott, így megkülönböztethetővé vált a gyümölcspárlat a gabonapárlattól.
A pálinka, babinka változatban 1572-ben fordul elő Debrecenben.
A XVI. századig az égetett szesz gyógyszernek számított.
A gyógyszer szerepet igazolja az európai terminológiában az aqua vitae (élet vize) és az aqua vini megnevezések, s ennek változatai a különböző nyelvterületeken.
A XV. században működő sernevelőházak és a pálinkafőzdék együtt működtek. Comenius Sárospatakon írt "Orbis sensualium pictus" című munkájában már bemutatja a pálinkafőzés eszközeit is.
Maga a főzés földesúri előjog volt, a paraszti főzést ezért korlátozták. Tilalmak is megfogalmazódtak a pálinkafőzéssel kapcsolatban.
Tiltották a kenyérgabona felhasználását főzés céljaira, és istentiszteletek idején is tilos volt a főzés. Az egyház felügyelete alatt mégis folyt főzés.
A ciszterciek Heves megyében, 1715-ben működtettek serfőző házat (braxatóriumot) és pálinkafőző házat (domus crematoria).
A szesztermeléssel együtt a zsidó bérlők és kereskedők szerepe is megnövekedett. A főzés védőszentje Szent Miklós volt.
Ez idő tájt már tankönyvek, kiadványok jelentek meg a pálinkafőzésről.
Az 1799-től kialakult kisüzemek, szesz-, pálinka- és likőrgyárak termelése elvezetett a pálinkafőzés központi szabályozásához.
1836-ban a földesúri előjog gyakorlatát törvényerőre emelték, majd bevezették a pálinkaadót, s 1850-től a szesz állami monopólium lett.
1920-ban 260, 1970-ben 1 070, 1982-ben 815 főzde működött Magyarországon.
Közben olyan intézkedések kapcsolódtak a főzéshez, mint a szesztilalom a Tanácsköztársaság idején, a feles főzés - a termés fele a gazdáé, fele az államé (1952-1970 között).
A zugpálinkafőzés a XVIII. században a paraszti serfőzők megszűnésekor alakult ki.
A paraszti gazdálkodásra jellemző takarékosság és gazdaságosság ebben fontos szerepet játszott.
A gazdák arra törekedtek, hogy ne vesszen kárba az elhullott gyümölcs, meg természetesen azt is szem előtt tartották, hogy otthon sokkal olcsóbban történt a kifőzés,
mint a főzdében, ha az ital minősége nem is volt kifogástalan. Saját szükségletre, szomszédok, barátok, vendégek kínálására használták.
Napjainkban a kereskedelmi forgalomnak szánt zugfőzések az Alföldön szükségessé tették az ellenőrzés fokozását.
Az ellenőrzéseket végző pénzügyőröket spenótbakter, muslicakergető névvel illeti a lakosság.
|
